Lénárd Fülöp

1862-1947

   Lénárd Fülöp 1862-ben született egy bonyolult helyzetű városban. A magyarok számára Pozsony néven sokáig koronázó fővárost jelentett, az osztrákok Pressburgnak nevezték és Bécs valamiféle külvárosának tekintették, jelenleg Szlovákia fovárosa, Bratislava. Lénárd családját apai ágon Tirolból eredeztette az 1600-as évekből, anyai ágát, a Baumann családot, Badenbol, de ezt kevésbé pontosan tudta visszakövetni. Otthon németül beszéltek, de "az iskolákban magyarként nevelték, és ezért nem haragszom. "- írta önéletrajzában "Az iskola szilárd erkölcsi tartást adott, nem találtam ilyet az osztrák iskolákban végzett fiatalemberek között. A magyar irodalom és történelem, ahogy tanították, nagy mélységeket és érdekességeket tartalmazott, egyébként a német nyelv és irodalom szintén tantárgy volt. Így azután semmi sem hiányzott nekem az iskolából; a tanárral csak magyarul beszéltünk (különösen körülbelül 1877 után), egymás közt, egyébként azonban tetszés szerint németül is." A tanítási nyelv ebben a korszakban magyar volt.

 

  Az iskola mély benyomást hagyott Lénárdban, főleg mert őt magát igen hamar érdekelni kezdte a természettudomány, a szülői házban viszont, ahol kilenc éves koráig tanították, senkit. Édesapja borkereskedő volt, és mindig abban reménykedett, hogy az üzletet majd fiának adhatja át. "A pozsonyi "Dómiskolában" nemcsak rajzból és geometriából részesítették kitűnő tanításban"- emlékezett Lénárd -. "A felejthetetlen Frint tanár úr mint jellemnevelő is örömet szerzett nekem az euklidészi tanokkal és a szigorúan következetes gondolatokkal a bizonyítások során, hanem a magasabb osztályban, amelybe 13 évesen jártam, már kémiatanítás is folyt. Ezt Lucich, az ottani patikus végezte, egy bizonyos teremben, mely tele volt mindenféle álomszerű gyönyörűségekkel; üvegkészülékek tömege állt körben. Még ma is csodálkozom, hogy a nagy durvaság ellenére, valamelyik iskolatársam nem csinált valami bajt. Lucich igazi kísérleti előadásokat tartott kémiából, melyek a legnagyobb élvezetet adták számomra; egész életemben megőriztem mindazt, amit ott láttam és hallottam."

 

  Ettől kezdve Lénárd minden zsebpénzét arra költötte, hogy játék helyett kísérleti eszközöket vegyen, és a látott kísérleteket legjobb barátjával kipróbálja. A pozsonyi reáliskolában "alaposan megtanították a fizikát és matematikát, ezek számomra oázisok voltak a többi tárgy pusztaságában, melybol csak az iskolaigazgató, Samarjay által tanított magyar irodalom volt kivétel, ami a legfontosabbnak tünt a számomra. (Lábjegyzetben: Sokkal késobb is szívesen olvasom újra a magyar költőket saját nyelvükön: Kölcsey, Vörösmarty, Petofi mellett főleg Jókait.) Sem Politkeit a matematikában, sem Klatt Virgil a fizikában nem törekedett másra, mint hogy egészen szárazon adjon elő, és nem tett engedményt az átlagos fiatal emberek felületes vágyainak, ahogy a mai iskolai módszer nyilvánvalóan sokszor megteszi. ... Minden jelenséget egyszerű, gyakran maga Klatt által készített készülékeken mutattak be, és így magát a természeti folyamatot kellett megismerni. "

 

  Innen származik tehát Lénárd kísérleti ízlése és az a benyomása, hogy a természettel közvetlenül kapcsolatba tud lépni. Szabad idejében megszállottan kísérletezett, állandóan azon törte a fejét, mit próbálhatna ki önmaga. A paradicsomot a városon kívüli kertjük jelentette kis faház állt, szülei engedélyével itt rendezhette be laboratóriumát. Vásárolt egy ismeretterjesztő könyvet, amely tartalmazott egy naptárt és a naptár minden lapján egy-egy elvégzendő kísérletet. Ahogy haladtak a napok, lassanként igen komoly tudásra és meglepően alapos kísérletező technikára tett szert. A fűben heverészve megtanulta a differenciálszámítást, mert a könyvei ezt is használták, a megértésükhöz egyszerűen nem nélkülözhette. Sokáig makacsul kitartott amellett, hogy mindent egyedül csinál, felnőtt tanácsot nem hajlandó kérni. Szülei azonban "mindezt nem szívesen látták, és ez növekvő - bár többnyire rejtett - konfliktust okozott, amely további fejlődésemet kedvezőtlenül terhelte meg."

 

  Másik fő szórakozása, a fényképezés volt, melyet nagybátyja Eduárd Baumann segített, ösztönzött. A gépet Lénárd maga készítette, a laboratóriumi munkát maga végezte. Télen készülékeket gyártott, asztaloskodott, fémmegmunkálást végzett, még barométert, sőt spektroszkópot is épített, amivel megismerte az anyagok spektrumát, nyáron pedig a kerti kisházban végezte a könyvekből kiolvasott kísérleteket szigorú egymásutánban. Mindez óriási jelentőségűvé vált késobb a kísérleti fizikában.

 

  Pozsonyban alakult ki első "tudományos együttmuködése" is. Az lett minden "kívánságom, hogy az oly szívesen hallgatott és látott fizikatanáromnak, Klatt Virgilnek segíthessek a "fizikai kabinetben" végzett munkájában. Úgy próbáltam megvalósítani, hogy a fizikaórák előtt a folyosón, mely a fizikai kabinetet az osztályteremmel összekötötte, megfigyeltem, tudok-e valamit segíteni a készülékek odavitelében. Késobb már vasárnap délelott is szabad volt jönnöm. ... A gyenge kezdetből szabályos együttműködés fejlődött ki Klattal a "kabinetben", mely tágas, három ablakos szoba volt. ...[A vasárnap délelőttöket] Klatt ott szokta eltölteni. Kedvtelésből dolgozott és akkoriban főleg a foszforok, " világítókövek" (Leuchtsteinen) előállításán, mely felkeltette a legmélyebb érdeklődésemet. ... Az én együttmuködésem a foszforokkal kapcsolatban kezdetben a fújtató kezeléséből állt, mégis bepillantást nyertem a munkatervbe, melyet Becquerel "La lumiEre" címu munkája vezetett."

 

  Így kezdődött Lénárd évtizedes foszforeszcencia-kutatása, mely éterfizikájának részét képezte, és Nobel-díjában is szerepet játszott. Német professzorként is visszajárt a "kabinetbe", és diákjait is odaküldte. Fokozatosan megszületett Klattal írt két közös cikke. Csatlakozott hozzájuk Klatt fia is, aki késobb Budapestről, Klupathy Jenő laborjából datálta hasonló témájú több részes közleményét.

 

  A katódsugárzás iránt mutatott érdeklődés is erre az időszakra nyúlik vissza, és csak a véletlenen múlott, hogy nem ezt kezdte el is komolyan kutatni Klattal. A pozsonyi Krapp-könyvesboltban "egy sárga kötet feküdt, melynek címe: "Sugárzó anyag vagy a negyedik halmazállapot, William Crookes F.R.S. előadása". Ez a cím felkeltette a legnagyobb bámulatomat. ... A kinetikus gázelméletet már akkoriban alapjaiban ismertem, és ezért Crookes bevezetését jól tudtam követni; a legfontosabbak a nagy légritkításnál történt gázkisülés jelenségei voltak, melyeket a könyv jó ábrákkal írt le. A könyvből hamarosan megismerhettem mindegyiket, de az a vágyam támadt, hogy a valóságban is megnézzem őket. Kiderült, hogy Klatt az előadást már szintén ismerte, sőt az egyik Crookes által leírt kisülési csövet, amely késobb vált kaphatóvá, Bécsből már meg is rendelte. " Az iskolai felszerelés azonban nem volt mindenhez elegendő. Maguknak kellett szikrainduktort készíteniük, amiben "jóindulatúan segített bennünket egy valóságos bűvész a nyugdíjas cukrász, Kőszeghi úr, egy mindig vidám és segítőkész öregúr, és mindig örömmel üdvözöltük a fizikai kabinetben. Amikor az induktor jól sikerült, Klatt azonnal elhatározta, hogy készítünk egy még nagyobbat, majd egy kisebb harmadikat is. Az induktorok jól sikerültek, a legnagyobb biztos még ma is a pozsonyi iskolai gyüjtemény értékes darabja - amikor a csehek 1918-ban birtokba vették Pozsonyt és Klattot durván elküldték szeretett kabinetjéből, nem mindennel bántak rosszul. A közepes méretű induktor, mely a hat részből álló szekunder tekercsen 40 kilométer drótot tartalmazott, később az én tulajdonomba került; ez tette lehetővé az összes katódsugár-kutatásomat (1893-1898). A harmadik, legkisebb induktor Koszeghi úré lett".

 

  Eltekintve egy pillanatra a kedélyes kisvárosi vasárnaptól, amikor a pozsonyi tanár a szertárban egy diákjával és egy nyugdíjas cukrásszal éppen a tudomány élvonalát reprodukálja, érdemes felfigyelni arra, hogy ok a fizikát a természet megfigyelésével azonosították. Ebben az időben ez Lénárdban még nem alakult tudatos filozófiává: magától értetődött, a kert szépségei, a világ érdekessége sugallta. "Lelkesedésemet felkeltették a kertben található élőlények, növények, még inkább állatok, rovarok, csigák és békák. ... Apám esténként az üzletből a kertbe jött felfrissülni, én pedig a leggyorsabban felmásztam a szilvafára, hogy a kért öt szép gyümölcsöt lehozzam." Ezt a fajta emocionális természetszeretetet, mely a német romantika óta nagyon sok német gondolkodóra volt jellemző (például Heisenbergre is), éppúgy Pozsonyból vitte magával Lénárd, mint a szikrainduktort vagy éppen a megfigyelő -kísérletező tanulást, mely csak későbbi korban alakult át könyvből tanulássá, a kísérletek pedig "szemléltetéssé" fokozódtak le. "Nem akartuk a jelenséget készen kapható csőben megnézni," - írta, inkább bíbelődtek a rossz pumpával, illetve Lénárd megtanulta egy kis angol könyvecskébol az üvegfúvás fogásait, mely későbbi kísérletező művészetének szintén fontos elemévé vált.

 

  A katódsugár-kísérleteiben dönto szerephez jutott vákuumtechnika alapelemeit is a kabinetben sajátította el, amikor a különféle saját készítésu kisülési csövekből maguk szivattyúzták ki a levegőt, az iskolai pumpa javítgatásával, és azzal, hogy "Klatt és én felváltva adtuk bele minden testi erőnket a pumpálásba a kitunő sós kiflin keresztül (aligha sütik ma jobban), amit a közelben vettem, és amely közben megszilárdult." (Nyilván ez szolgált "szigetelőzsír" gyanánt.)

 

  Lénárd jelentős örökséget köszönhetett iskoláinak: természetszeretetét, a tudományról alkotott felfogását, alapvető módszerét, érdeklődési körének jelentős részét és még egy eszközt is. Mindemellett megismerte magyar irodalom és történelem hősi mítoszait, és valamiféle pontosan meg nem határozott erkölcsi álláspontot is magával vitt.

 

Lénárd kapcsolata a magyarországi tudománnyal

 

   A középiskola után következtek a családi konfliktusok. Lénárd Fülöpnek apja üzletét szánták, nem a természettudományt. Nem tehetett mást, elkezdett borkémiát tanulni, ami azért mégis közelebb esett hajlamaihoz, mint a kettős könyvelés vagy a menedzselés. De nagy csalódás érte. Előbb, 1880-ban, a bécsi Technische Hochschuléra iratkozott be, és azt remélte, hogy csodálatos új kísérleteket lát majd, új szemléletmódot tanul. A Műegyetem azonban "nem hozott számomra semmi lényegesen újat"- írta 1925-ben. Külön nehezményezte, hogy a professzorokhoz nem lehetett csak úgy odamenni és kérdezni. A hierarchikus sorrend szigorú betartásával, előbb a tanársegédhez kellett fordulnia, és így tovább. Átiratkozott tehát Budapestre, ahol azonban szintén nem érték mélyreható élmények "kivéve a budapesti kémiai előadásokat, különösen Thanéit (Bunsen tanítvány volt), bár anyagukat tekintve nem kínáltak lényegesen újat."

 

  Hamarosan (már 1882-ben) abbahagyta az egészet, visszaköltözött Pozsonyba, hogy munkába álljon. Erről az idoszakáról csupán annyit tudunk tehát regisztrálni, hogy olyan sokat tanult meg Pozsonyban, hogy az egyetem már nem nyújtott semmit. Hosszas családi alkudozások után végül is 1883-ban kijutott Heidelbergbe, ott hamarosan ledoktorált, és megkezdte Naturforscher pályáját.

 

  "Ezután pénzforrást kellett keresnem, amellyel a laboratórium igen költséges felszerelését meg tudom vásárolni. Nehéz volt a kezdet; sikertelenül pályáztam asszisztensi állásra Budapesten, de fél évvel később elnyertem egy felszabaduló asszisztensi állást Quinckénél Heidelbergben." Az utóbbi félmondatot pontosan kell olvasni: nem az történt ugyanis, hogy Budapestre csakúgy beküldött egy pályázati papírt, és a kényes és igényes egyetem elutasította, hanem az, hogy 1887-ben Budapesten kutatott, Eötvös környezetében, de a fél évi munka után sem kapott állást, mert nyilván nem nyerte el a professzor tetszését. Ez után került végleg Németországba.

 

  A németországi állások azonban a legkevésbé sem vonták maguk után a magyar tudósközösségből való exkommunikációt. A Magyar Tudományos Akadémia 1897-ben megválasztotta levelező tagjának, (mely csak magyar tudósnak járt), 1907-ben pedig tagjának. Székfoglalóját Lénárd kötelezettségei miatt Szily Kálmán olvasta fel, késobb pedig megjelent az Akadémia folyóiratában. Az első világháborúig Lénárd neve gyakran bukkant fel a magyar szakirodalomban mint "külföldön élő hazánkfia", aki ragyogó sikereket arat, csodálatos eredményeket ér el; olykor lefordították egy-egy cikkét is, elsősorban Nobel-előadását. Az első magyar Nobel-díjról persze szinte minden tudományos fórum hírt adott, olyan szerzők tollából, mint Zemplén Győző vagy Klupathy Jenő, akik nem győzték hangsúlyozni Lénárd magyarságát.

 

  Ebben az időben még nagyonis éltek Lénárd Fülöp személyes kapcsolatai is. Magyar vonatkozású és részben magyar nyelvű levelezését 1884-tól 1911-ig sikerült nyomon követni, és ebből minden kétséget kizáróan derül ki eleven kapcsolata a magyarországi tudósközösséggel. A levelek egyik része hivatalos jellegű; szó van bennük az akadémiai előadásáról, publikációk elhelyezéséről és cseréjéről, kisebb ügyekről, utazásokról. Amikor a Klattal közösen írt dolgozat közléséről levelezett, azt írta: "Klatt úr régi, fizikatanárom a pozsonyi reáliskolában, akinek sokat köszönhetek. Ezt a munkát az utolsó 25 évben gyakran közösen végeztük. A szünidők alatt Pozsonyban... Súlyt helyeztem arra, hogy a címben Klatt úr neve álljon az első helyen... szeretném, ha kitünne, hogy a munka Magyarországon keletkezett." Kérését a szerkesztők nem teljesítették. A lumineszcenciáról írt könyvét első fizikatanára, Klatt emlékének ajánlotta.

 

  A levelezésből az is kiderül, hogy hazalátogatásaikor felkereste az Akadémia vezetőit, egyszer pedig afölött sajnálkozott, hogy nem sikerült meglátogatnia Eötvöst, Fröhlichet és Zemplént, és ezzel azt is elárulta, kikkel állt kapcsolatban. Gyakran kimondottan hangsúlyozta magyar hazafiságát: például amikor a nyelvhez való vonzódásáról írt ("feleségem születésnapom alkalmával Mikszáth "Egy választás Magyarországon" című könyvével eredetiben örvendeztetett meg" (sic)), másutt "hazafias üdvözlettel" zárta sorait. Hosszú privát levelezést folytatott barátjával, Kalecsinszky Sándorral, a földtani intézet általában rossz kedvű vegyészével, aki teljes részletességgel tájékoztatta az itteni viszonyokról. Egy helyen Kalecsinszky azt írta: "Mindent összevéve igazán nagyon helyes, hogy a kedvező alkalmakat Németországban igénybe vetted és nem maradtál idehaza, mert nálunk alig lett volna alkalmad tudományosan muködhetni, és így annyi elismerést és kitüntetést sem igen nyerhettél volna el." A levél dátuma 1905, messze Trianon előtt. Kalecsinszky halálakor, 1911-ben, Lénárd egyik levelében közölte, hogy "még az utolsó időkben is leveleztünk egymással a radioaktív anyagok magyarországi kutatása tárgyában, amelytől sokat vártam. Nincs kétség afelől, hogy Magyarországon nemcsak balneológiai vonatkozásban, hanem a rádiumlelőhelyek tekintetében is minden lehetőség adva van."

 

  A magyarországi tudományos intézmények közül nem csak az Akadémia, hanem az egyetemek is számoltak vele. A kolozsvári egyetem 1902-ben meghívta a megüresedett fizikai tanszék professzorának, mégpedig a matematikai fizikus Farkas Gyula javaslatára. Bár Lénárd végül is elhárította a meghívást, komolyan fontolóra vette. Még 1914-ben is kapott magyarországi ajánlatot: Jankovich oktatási miniszter felkérte, hogy az új pozsonyi egyetemen foglalja el a fizikai katedrát.

 

Tudományos eredmények

 

  Philipp Lenard legfőképpen Heinrich Hertz tanítványának nevezhető. Bonnban asszisztenskedett Hertz mellett 1892-1894 között, mindkettőjük és az elektromosságtan szempontjából nagyon különös időszakban. Hertz még 1888-ban mutatta ki kísérletileg az elektromos hullámokat, tehát Lenard odaérkezése előtt, környezetében ezért az elektromosság hullámtermészetét alapigazságnak tekintették.

 

  Lenardot a katódsugarak vizsgálatával bízta meg, amelyeket 1858-ban Plücker fedezett fel, és amelyeket később az angol Crookes tanulmányozott részletesen. Természetüket azonban mindaddig nem sikerült megnyugtatóan tisztázni, holott nagyon valószínunek látszott, hogy mélyen bevilágítanak az elektromosság természetébe. A vélemények sajátosan oszlottak meg: Angliában, Faraday és Maxwell hazájában azt gyanították, hogy a katódsugarak korpuszkuláris, materiális természetűek, míg Németországban nagyrészt - ha nem is kizárólagosan - folytonosnak, hullámszerűnek képzelték a katódsugárzást.

 

  Lenard előtt Hertz negatív eredményt kapott a sugarak mágneses eltérítését célzó kísérletében, ami a korpuszkuláris karakter ellen szólt, és azt is ki tudta mutatni, hogy a vákuumcsőbe helyezett fémfólián áthatol a sugárzás. Ezt aligha lehet mással magyarázni, mint a hullámtermészettel - gondolta Hertz, és vele persze Lenard.

 

  Amikor a ragyogóan kísérletező Lenard nekilátott a vizsgálatoknak, már nagy előnnyel rendelkezett: lényegesen jobb vákuumtechnikával dolgozott, ezért Hertztől eltérő eredményre is jutott. Képes volt eltéríteni a katódsugarakat, és bebizonyítani, hogy negatív töltésűek. 1892-ben a katódsugarakat kivezette a levegőre is, olyképpen, hogy a vákuumcsövön lévő apró lyukra alumíniumfóliát helyezett, és ezen a Lenard-ablakon, keresztül a katódsugarak kiléptek a levegőre. Ezzel aztán merőben új lehetőséget nyitott a tanulmányozásukhoz, és hozzájárult ahhoz, hogy J.J. Thomson eljusson a döntő jelentőségű e/m méréseihez, amit az elektron felfedezésének szokás tekinteni Lenard nagy bánatára, aki magának szerette volna tulajdonítani az elektron tényleges felfedezését. A Lenard-ablak elkészítése után ugyanis igen sok lényeges megfigyelést tett a katódsugarak természetére (abszorpció, eltérítés, ionizáló és lumineszcenciás hatás stb.) vonatkozóan.

 

  Kiváló minoségű csöveit maga tervezte és elkészítésükben is részt vett, ezért Röntgen is vásárolt tőle csövet, ami egyik oka lett a Röntgen-sugarakkal kapcsolatos prioritási vitájuknak. Lenard kísérletképpen az ablakra ráhelyezett egy darabka földalkáli-foszfort és ez a kilépő sugarak hatására világítani kezdett. Márpedig ez kísértetiesen emlékeztetett Röntgen megfigyelésére; csakugyan aligha képzelhető el, hogy a kilépő sugaraknak ne lett volna röntgen-komponensük. Tehát az sem tökéletesen egyértelmű, ki fedezte fel a röntgen-sugarakat. A bécsi Akadémia az 1896-os Baumgartner-díjat megosztotta Lenard és Röntgen között, hasonlóan járt el a Royal Society a Rumford éremmel és a párizsi Akadémia a La Caze díjjal. A Nobel-bizottság egyhangú Lenard-Röntgen-jelölése ellenére a Svéd Tudományos Akadémia úgy döntött, hogy az első, 1901-es díjat egyedül Röntgen kapja.

 

  Ugyancsak Hertz ösztönzésére mélyedt el Lenard az akkoriban alig ismert fényelektromos jelenség kísérleti vizsgálatában. 1899-ben megállapította, hogy a jelenség létrejötte összefügg a katódsugarakkal: a szikra azért üt át könnyebben ultraibolya fény hatására, mert a keletkező katódsugarak összeköttetést létesítenek a pólusok között. 1902-ben publikálta azt a meglepő eredményét, hogy a keletkező elektronok energiája csak a fény rezgésszámától függ, a fény , erősségétől nem, a kilépő elektronok száma viszont kizárólag a fény erősségétől függ.

 

  A foszforeszcenciát a fényelektromos jelenséggel analógnak tekintette, amennyiben mindkét esetben keletkezhet katódsugárzás. A foszforeszcenciáról Klatt Virgillel közösen írt tanulmányuk így illeszkedik Lenard legfontosabb kutatásai közé, és bizonyára innen támadt az az ötlete is, hogy néhány évvel korábban a katódsugárcsőből kilépő sugarak útjába helyezzen foszforeszkáló anyagot, ami a röntgen-sugarak észleléséhez vezetett.

 

A kísérletek interpretációja

 

  Lenard az elektromosság természetét kutatta, és minden eredményével ehhez tett lényeges megállapításokat. Mint Hertz-követő az elektromosság hullámelméletét vallotta, hullámzó közegnek természetesen az étert tekintette. Ragyogó kísérleti eredményei messzemenően nem függetlenek Lenard világnézetétől, mely végül is elvezette a "deutsche Physik" kiépítéséhez. Nem valamiféle próba-hiba kísérletezgetés szülte őket mintegy váratlanul, hanem abszolút tudatos koncepció, és éppen ebben áll ellentmondásosságuk.

 

  Katódsugár-kísérleteiben is az elektromosság természetéhez remélt közelebb jutni. Amikor Hertzet is túlszárnyalva a katódsugarakat sikerült eltérítenie, logikusan arra a következtetésre jutott, hogy elektromos jelenséggel áll szemben. Ámde nem anyagi jellegűvel, mert az eltérítés éppen annak köszönhető, hogy nagyobb vákuumot tudott használni, azaz sikerült eltávolítania "az anyagot" a katódsugárcsőből. Minthogy pedig a sugárzás vákuumban is folytatódott, és az eltérítéshez elektromágneses megoldás kellett, arra gondolt, nem anyaggal, hanem magával az éterrel dolgozik, az anyagon és az éteren kívül nem lévén más entitás.

 

  Álláspontját megerősítette a Lenard-ablak sikere. Az alumíniumfólián a legkisebb molekulájú anyag, a hidrogén sem jutott át, a katódsugárzás viszont igen. A következtetés ismét az, hogy a katódsugarakban nem anyag halad, ha pedig nem anyag, akkor csak éter lehet, és így az ablakon kívül, amint írta, "az orrunk elé került, amirol sohasem hittük, hogy látni fogjuk: az anyag nélküli elektromosság, a töltött test nélküli elektromos töltés. Bizonyos értelemben magát az elektromosságot , fedeztük, fel ..."

 

  Az, hogy a katódsugárzás valamiféle éterhullámzás, kezdetben pusztán abból a tényből következett, hogy a fólián is áthatolt. Ebből az értelmezésből érthető meg prioritási vitája Röntgennel. Ha ugyanis elismerik, hogy Ő vezette ki először a láthatatlan éterhullámokat a szabadba, és Ő észlelte először a keletkező lumineszkáló hatást, akkor az a puszta tény, hogy Röntgen észrevette az Ő éterhullámairól, hogy nem csak a fémfólián, hanem az élő testen is áthatolnak, nem tekinthető döntően újnak. A kérdés ez: elfogadjuk-e az angol anyagi-korpuszkuláris elképzelést az elektromosság természetére vonatkozóan, mert akkor az ablakon kétféle sugárzás jött ki, és a katódsugarak merőben különböznek a Röntgen-féle komponenstől, vagy pedig az egész jelenségcsoport az éter fizikájához tartozik, és akkor nincs lényeges különbség a katódsugarak és a Röntgen-sugarak között. Ez a 20. század tízes éveiben nem volt triviális kérdés.

 

  Kísérletei (például a negatív eredményu interferenciakísérletek), továbbá saját és J.J. Thomson e/m mérései meggyőzték, hogy az éter kvantált. Lenard ugyanis az éter részecskéit kvantumoknak nevezte és nagyonis észrevette, hogy eredményei milyen jó egyezést mutatnak az elektromágnesség elméleti csúcspontját jelentő Lorentz-Larmor-féle egyenletekkel (melyek maguk is az éterelmélet matematikai, elméleti kifejtései voltak), illetve az ez által definiált "elektron" koncepciójával. Amikor a "katódsugárzás" keltette effektusokról értekezett, voltaképpen tehát a "kvantumok" vagy "elektronok" hatásait vizsgálta. A kérdés azonban az, milyen az elektronok természete.

 

  Ebbe a logikába illeszkedik a fényelektromos jelenség tanulmányozása is. Lenard a fényt éppúgy az éterfizika hatókörébe sorolta, mint az elektromosságot és a mágnességet, ezért az, hogy az éter fényjellegű állapota és elektromosság jellegű állapota között átmenet lehet, számára kézenfekvő feltevés volt, kivált mert elfogadta Hertz álláspontját, amely szerint a fény forrása az atom mint elektromos oszcillátor. Ugyanide vezetett a lumineszcencia vizsgálata is: "A fény ugyanezen hatása jelenik meg a foszforeszcenciában, mégpedig az, hogy katódsugarakat termel, atomokat hoz rezgésbe és ezzel kvantumokat tesz szabaddá."- állította Nobel-előadásában.

 

  Az interpretációban azonban még ennél is továbblépett. Kidolgozta a talán első strukturált atommodellt, benne az atommag előképével. Nobel-előadásban azt mondta: "Megdöbbenéssel láttuk, hogy túlléptünk az anyag ősi áthatolhatatlanságán. Minden anyag atomja betölt egy olyan teret, mely más atomok számára áthatolhatatlan, de az elektromosság finom kvantumai számára minden atom nagyonis áthatolható, mintha finom építőelemekből állna, melyek között üres tér van." Katódsugár-abszorpciós kísérleteiből azt a következtetést vonta le, hogy az atom "abszorbeáló és transzmittáló" részből áll, mert minden atomot azonos építőelemek, úgynevezett dynamidok építenek fel, amelyek száma arányos az atomok súlyával és kifelé elektromosan azért semlegesek, mert egyforma számban fordulnak elő benne a pozitív és negatív elektromos kvantumok, azaz az atomok valamiféle dipólusok. Mivel azonban a dynamidok a térnek csak kis részét töltik ki (egy köbméterben körülbelül egy köbmillimétert), az anyag permeábilis. Végkövetkeztetés: "Amit az anyag által elfoglalt térben találhatunk, az csak olyan erőtér, amilyen a szabad éterben is keletkezhet " Vagyis az egész teret az erőteret hordozó éter tölti be, akár van benne anyag, akár nincs.

 

  Lenard egész kísérleti munkássága nagyfokú koherenciát mutat: az akkor legdöntőbb fizikai, sőt talán legdöntobb természettudományos kérdésekre adott sajátos válaszoknak, mégpedig logikus válaszoknak tekinthetők. Annak pedig, amiért Nobel-előadásában panaszkodott, vagyis, hogy nem azok közé tartozott, kik a gyümölcsöt leszedik, hanem azok közé, akik a fát elültetik és gondozzák, mélységes tudománytörténeti oka volt.

 

"Deutsche Physik"

 

  Azt, hogy mi is vezette Lenardot fasiszta nézeteihez ugyanannak alapján lehet megérteni, mint aminek alapján relatív sikertelenségét. Hiába ismerték el ragyogó kísérleteit, mondanivalóját (vagyis éppen azt, amit kísérletei szolgáltak) a mérvadó tudósközösség egyre inkább elutasította. Az X-sugárzás felfedezését Röntgennek, az elektronét J.J. Thomsonnak tulajdonították, neki pedig egyszerű Nobel-díjjal szúrták ki a szemét. Számára ezt pszichológiailag nem lehetett könnyű feldolgozni.

 

  Az egész mögött egy ördögien népszerű ember állt: Albert Einstein. Einstein 1905-ben Lenardtól radikálisan eltérő módon értelmezte a fényelektromos jelenséget, mégpedig úgy, hogy az étert, Lenard alapfogalmát, egyszerűen elvetette. Helyette Planck hatáskvantumát használta fel, melyet mindaddig szinte senki nem vett komolyan. Ami azonban még ennél is borzasztóbb, az a speciális relativitáselmélet, amely szinte kísérleti bizonyítékok nélkül (ha csak Michelson és Morley negatív mérését nem tekintjük ennek) arra épített, hogy éter egyszerűen nem létezik, és ugyanezen alapult Einstein gravitációs elmélete is. Már pedig az éter kiküszöbölése csakugyan tragikus Lenardra nézve: ügyes kísérletezové degradálja, aki ugyan talált egyet-mást, de minden lényeges fizikai állítását a semmiről tett kijelentésnek minősíti. Horribile dictu ez az ember, Einstein, a tudomány sztárjává vált, talán soha nem látott népszerűségnek örvendett.

 

  A német fizikusok 1920-as vándorgyűlésén, Bad Nauheimben, mint valami arénában ütközött meg Einstein ellenfeleivel. Ekkorra már komoly ellentábora szerveződött. Az ellentábor egyrészt politikai ellenfelekből állt, az elvesztett háború miatt frusztrált német hazafiakból, akik a pacifista Einsteinben a revansizmus egyik legveszélyesebb ellenfelét látták. Másrészt filozófusokból, akik elutasították a bevett ontológiájuknak (például tér és idő fogalmaik) ellentmondó nézeteket. Harmadrészt pedig fizikusokból, akik nem tudtak mit kezdeni a relativitáselmélet paradoxonjaival és módszereivel.

 

  Lenard mindhárom tábor számára kitunő vezéralaknak látszott. Már csak azért is, mert fokozatosan egyre konzisztensebb filozófiává növesztette nézeteit és sérelmeit. Ami a legszembeötlőbbnek tűnhetett, az a matematika merőben új szerepe a fizikában. Lenard már 1911-ben arról értekezett, hogy jóllehet a fizikában minden kép kvantitatív két fajta kvantitativitás létezik. Az egyik fajta kvantitatív kép egyenletekhez, közvetlenül a mérési adatok és a matematika közötti összefüggéshez vezet. A másik előbb modellhez, mechanizmushoz, mélységes meggyőződéshez, és csak utána a matematikai képlethez. Mindkettő lehet helyes és ekvivalens, de szerinte az utóbbi az igazán tudományos. Szó sincs még fajelméletről és hasonlókról, csupán a mélységes változás észleléséről, és az ezzel szemben kinyilvánított állásfoglalásról.

 

  Ebből aztán lassanként kiépítette azt a nézetét, hogy a relativitáselmélet voltaképpen üres matematikai spekuláció mely szinte semmit nem tett a meglévő ismeretekhez, csak matematikai hókusz-pókuszok eredményeként egy csomó zöldséget állított (például az ikerparadoxont), az általános elmélet pedig mit sem segített a gravitáció jobb megértésében. Ő maga viszont a dynamid-elmélet alapján konstruált egy kvalitatív gravitációelméletet, amely szerint az atomon és a dynamidán belül mozognak az elektronok, és az így generálódó köráramok egymásra hatása eredményezi a gravitációt.

 

  Módszertani és filozófiai ellenvetései néhány év múlva még világosabb formát öltöttek. "Nem tartom helyesnek, - írta 1922-ben -, hogy a természetkutató ellentmondásban legyen azzal a természettel, amelyben él és amelyről általában gondolkodik, visszahúzódjon egy formulavilágba (Formelwelt), mely nélkül tehetetlen. ... Egyébként is a relativitáselmélet nemcsak matematikai leírásmódot, hanem új világképet (Weltbild) szeretne kínálni, azonban kizárólag a szakmatematikusnak nyújt valamit."

 

  És ezen a ponton a szakmai kudarcai miatt önmarcangoló tudós helyzetéből átlendül az előítéletes, ideológus-mozgalmár szerepébe, a több mint egy évszázaddal korábbi, német Naturphilosophie és nacionalizmus talajára: "Az ilyen kutatás egyáltalán nem visz el bennünket a Természet Anyához (Mutter Natur). ... Már a "relativitáselmélet" név, is csalás a dolgok jelenlegi állása szerint. És még sokkal végzetesebb és ezért különösen szomorú - egy másik szempontbhól rejtett fogalmi zavar, hogy vajon Einstein úr német természetkutató-e." "Hol marad a német meghízhatóság és alaposság?... Az lenne a jó, ha a szakemberek, nem a saját fejükben keresnék az új ismeretet, mint a régi skolasztikusok, hanem a természetben, saját kezükkel kísérletezve és saját szemükkel megfigyelne, ahogy eddig a gondolkodó Naturforscher dolgozott." Einstein üres matematikája olyan csalás, mint az a sakkozógép, amelyben nem volt semmi, csak egy ember mozgatta a figurákat: Einstein írja a képleteket, nem a természet. Helyesebb lenne, ha a tudósok nem saját fejükben kutatnának a természeti törvények után, hanem magában a természetben. "Általában szeretem a világos beszédet minden összefüggésben és nem hallgathatom el az utalást, hogy az említett matematikus ... faji hovatartozását is kijátszotta; ismert zsidó tulajdonság, hogy a tárgyszerű kérdéseket azonnal a személyes vita területére tolják át. Él az egészséges német szellem - melyet természetesen ápolni és gondozni kell, és vissza kell vonulnia az idegen szellemnek, mely sötét hatalomként föltámad és amely mindenben, amihez a relativitáselmélet tartozik olyan világosan megmutatkozik."

 

  Az 1920-as évekre majdnem teljesen előttünk áll Lenard "német fizikája", mely végső kifejtését a harmincas években publikált, gigantikus, négy kötetes művében kapta meg. A fizika ezek szerint két fő részre oszlik: az anyag és az éter fizikájára. Az előbbihez tartozik a mechanika, hangtan, hőtan, az utóbbihoz az optika, elektromosságtan mágnesség. "Mutter Natur" megismeréséhez legközelebb az éterfizika visz, mert így jutunk el az egész természetet átlelkesítő Szellemhez. A tudomány története, melyet ismét hatalmas műben mutatott be, azt bizonyítja, hogy a Szellemhez a német Naturforscher-mentalitás vitt legközelebb, és általában az árja "népi" (völkisch), illetve északi (nordisch) gondolkodás, szemben a kalkulatív, spekulatív zsidó mentalitással, mely a legláthatóbban a relativitáselméletben öltött testet, de az újabb fizika más ágazataiban is. Ami a relativitáselméletben értékes (tömeg-energia ekvivalencia), már felfedezték tisztességes "német fizikusok", főleg Hasenörl.

 

  A világkép teljesen lecsupaszítva tehát így néz ki: a világegyetemet kitölti az egységes Uréter, melynek minden anyagi tárgyhoz kapcsolódó változata az éter. A Szellem hasonlóan betölti a teret, de ez csak az élő anyag molekuláihoz társul, viszont létezik az élő anyag molekulái nélkül is. A fizikai megismerés legmagasabb foka az éterfizika, mert ez visz legközelebb a Szellemhez, mellyel magával nem lehet közvetlen kapcsolatot létesíteni. Az éterfizika egyúttal az emberi megismerés határát is kijelöli: az éter maga közvetlenül nem észlelhető, csak a rá utaló jelenségek alapján tudunk némely tulajdonságáról. Ezeket a jelenségeket azonban csak szorgalmas megfigyeléssel és kísérletezéssel ismerhetjük meg, már csak azért is, mert ez utóbbiak az igazi fizikai kutatás egyedüli legitim eljárásai. A tudomány története azt mutatja, hogy a különféle népek tudósai különbözoképpen űzték a tudományt de a német kutatók sajátították el legjobban ezt az egyedül legitim módszert. Ezért a német fizika az igazi fizika, minden mást ennek mércéjével lehet megítélni. Szemben áll vele a zsidó fizika, mely elméleteket gyárt, ahelyett hogy új ismeretek szerzésére törekedne. Éppen ezért ez utóbbi szemfényvesztés és üldözendő, éppúgy mint képviselői.

 

  1933-ban hatalomra került Hitler. Közben Lenardhoz csatlakozott egy másik Nobel-díjas fizikus, Johannes Stark, és a "deutsche Physik" mozgalommá duzzadt.

 

Lénárd tragédiája

 

  Lénárd Fülöp átalakulása, tündöklése és bukása az egész tudománytörténetben páratlan világossággal mutatja meg a nagy tudományos változások tragikumát. Azt, amikor az igazi nagy tehetség elköteleződik egy végnapjait élő megközelítésmódnak, módszernek és filozófiának, amely azonban még nem veszítette el heurisztikus erejét. Lénárd ugyanis a mechanikai világképből átlépett az ígéretes, de végül nagyon rövid életűnek bizonyult elektromágneses világképbe, a modern fizikai világképbe azonban már nem. Ragyogó kísérletekkel igazolni vélte éterfizikai feltevéseit. Katódsugár-vizsgálatai, az első elektronkísérletek, a fényelektromos jelenség pontos kimérése és a foszforeszcencia tanulmányozása gyönyörűen egybecsengtek az elektron Lorenz-féle éterelméleti koncepciójával. A Lenard-ablak segítségével végzett kutatások, továbbá az 1896-ban felfedezett radioaktivitás tanulmányozása Lenardot elvezette a strukturált atom feltételezéséhez, ahhoz, hogy az atom nagyobb részét nem anyag, hanem az ezen áthatoló éter tölti ki.

 

  És akkor a semmiből előlépett egy fiatal berni szabadalmi ügyvivő, Einstein, aki éppen a professzor Nobel-díjának évében a professzor teljes nézetrendszerének ellentmondó állításokat tett. Ez valóban példátlan, de talán még példátlanabb, hogy ezeket az állításokat lassanként egyre többen komolyan vették! Pedig Einstein nem figyelt meg addig ismeretlen természeti jelenséget. Nem szerkesztett új műszert, nem végzett bravúros megfigyeléseket. Csupán bizonyos feltevésekkel élt, és a machista ismeretkritikát megdöbbentően kreatívan összefüggésbe hozta viszonylag egyszerű matematikai formulákkal. Lenard megérezte, hogy nem egyszerű tudományos érvvel áll szemben.

 

  A fizikában valami egészen mélyen új történt ezzel a lépéssel, ami túlment a kísérletezésen, matematikai levezetésen, módszertani szabályokon. A tudománynak talán abban a mélyrétegében történt átalakulás, amit Polányi Mihály hallgatólagos komponensnek nevezett. Az előfeltevések, a normák változtak meg. Ilyen körülmények között egyáltalán nem világos, meddig ér a tudomány, mikor kezdődik az üres spekuláció vagy a pszeudotudomány. Márpedig az utóbbiak elleni védekezés egyrészt a tudósok etikai kötelessége, másrészt viszont nem elégséges hozzá a tudományos érvelés fegyverzete. Ezt a csatát nem a laboratórium és nem is a fekete táblára felírt képletek eszközeivel vívták. Itt a szorosan vett tudományon kívüli tényezők jutottak döntő szerephez. Ezt is megértette Lenard.

 

  Ő is kilépett a tudományból. De Ő az új elmélet alkotójának, nem pedig jellegének vizsgálatába fogott, és olyan etikai megfontolásokhoz jutott, amelyek szembekerültek a tudományos etosz minden szabályával és a civilizált világ minden hallgatólagos megállapodásával. Így lett az 1910-es években még csak felháborodott Lenard már a húszas években a hitlerizmus ideológusa, egyik támasza, büszkesége, és egyszersmind pusztítója is lett, minthogy jelentősen hozzájárult a fizikus élvonal megosztásához, eltávolításához, végül alapos tönkretételéhez, ami fontossá vált a háború kimenetele szempontjából.

 

  Lenard, úgyis mint Lénárd, az 1905-ös fizikai Nobel-díj kitüntetettje, egyszersmind az első magyar Nobel-díjas, nagyon nagy örökséget vitt magával szüloföldjéről. Közeli itthoni kapcsolatait ugyan csak az első világháborúig tudtuk kimutatni, de már ekkor is belépett ötvenes éveibe. Az egyértelmű, hogy magyarságának tudományos szempontból nagyon nagy jelentősége volt. De vajon a Monarchiában élő Magyarország csak Lénárd kulturális és tudományos fejlődéséhez járult hozzá? A korszak Monarchiájára jellemző nemzetiségi széthúzás nem hagyott-e esetleg olyan nyomot Lénárd Fülöpben, mely késobb meghatározta a többszörösen frusztrált Philipp Lenard professzor magatartását is? Vajon a "német fizika" egyik hajszálgyökere nem magyar talajban nőtt?

 

Nyolcvanadik születésnapján 1942-ben, már nem politikai felhangok nélkül ünnepelte Pozsony Lénárdot. Az újságokban hosszú, fényképes cikkek jelentek meg róla, utcát neveztek el Lénárd Fülöprol és a város díszpolgárává választották. A Magyar Hírlap pozsonyi kiadása interjút készített vele, és hangsúlyozta, hogy "Az elsők között volt, akik nyíltan odaálltak Hitler Adolf mellé, mert - mint mondja rögtön látta, hogy ez az ember van hivatva Németországot újrateremteni. ... Ismeretes Einstein és követőivel vívott heves harca a természettudomány tisztasága érdekében."

 

  Túlélte a Harmadik Birodalom összeomlását. Samuel Goudsmit, a szövetségesek titkos Alsos akcióját vezető, kitűnő holland fizikus írta: "Amikor az amerikai csapatok elfoglalták Heidelberget, Lenard elmenekült. Nyilván attól félt, hogy embereink azonnal agyonlőnék egy ilyen fontos nácit. Egy közeli faluban bujkált, és néhány hét múlva föladta magát az amerikai katonai hatóságoknak. Ezek az Alsos missziótól kértek tanácsot. Azt mondták, Németország legnagyobb tudósa megadta magát a helybéli szolgálatvezetőnek, mit tegyenek vele. "Ne törodjetek vele, hagyjátok futni" - mondtam. Egy náci számára ez nagyobb büntetés volt, mint ha perbe fogták volna Nürnbergben."

 

Egy Berlin melletti faluban, Messelhausenben halt meg 1947-ben.

 

Copyright © Vajdasági Módszertani Központ Nagybecskerek | Designed by Zombori Tibor